Kiss Éva & Bende Zsófi
Abban a pillanatban, amikor megszületett a kiSSBende contact dining bisztró gondolata, tejfölös volt a szánk. Nyár volt, így a fehér még inkább nyomot hagyott az addigra már sok napot látott arcunkon, érzetben hűsített, látványban élénkített. Így lett a színünk a fehér. Mint a tisztaság, letisztultság, egyszerűség, békesség, üdeség és bátor őszinteség színe. És a tejfölé. Az ország egy távoli pontján, egy régi faasztal mellett ültünk, nevettünk, beszélgettünk, hol mélyen és csendesen, hol kacagva, játszva… És ettünk. Kenyérlángost… frisset, vastag tésztájút. Tökéletes pillanat volt. Valamiféle titkos szövetség az étel, az idő és magunk között. Mintha megállt volna minden, s magának a tökéletes teljességnek a nyugalmába forrott volna össze... Csak közelség volt. Egység. Valamiféle különleges egység. Kapcsolat. Egymással, az élettel, az emberekkel, s a Világ valamennyi apró rezdülésével. Az együtt levés, az együtt evés és a jóleső, tiszta, minden értelemben vett jóllakás teljességével.
Ott, akkor tudtuk, hogy szeretnénk ezt újra megélni. Újra megkívánni és megenni az életet. A maga spontán játékosságát megőrizve tudatosan újra megalkotni. Létrehozni egy globális modellt, egy teret, egy helyet, ahol ez megvalósítható, megélhető. Ahol kapcsolatba tudjuk hozni a jót a széppel, a múltat a jelennel, a kifinomultságot a könnyedséggel, embert az emberrel. Már nemcsak a magunk örömére, hanem a családunk, a barátaink, ismerősök és ismeretlenek örömére.
A nyár elmúlt és aztán ősszel nekiálltunk a megvalósításnak. Azóta volt még egy nyár, még egy ősz, aztán újra tél, mindenből kettő… hogy aztán megálljunk, és azt mondhassuk, megérkeztünk, készen vagyunk, hogy kinyissuk az ajtót… hogy együtt legyünk, együtt együnk, éljünk, nevessünk, zenét hallgassunk, olvassunk, megéljük és megegyük a jót… köztük a kenyérlángost, amit emocionális okokból, emlékül és emlékeztetőül építettünk be a kínálatba. A kenyérlángosra bízzuk, hogy legyen az origónk. Hogy mindig tudjuk honnan jöttünk. Hogy emlékezzünk a pillanatra, s hogy miért csináljuk, mert ez az egy, amihez mindig visszanyúlhatunk, ami mindig velünk lesz.
… hogy jóllakjunk. Hogy személyesen legyünk jelen és lássunk vendégül másokat. Hogy mi álljunk az ajtóban kezet fogni és mi köszönjünk el este, mindenkit megkérdezve, hogy tud hazajutni. Hogy a saját konyhánkból főzzünk és a saját asztalunkhoz várjunk másokat. Hogy együtt jóllakjunk. Ételekkel. Egymással. Az élettel.
Ehhez mindenképpen a minket körülvevő Világ és a benne lévő emberek közelségét szerettük volna magunk mellett tudni. Sokaktól elköszöntünk már a reptéren, de mi itthon maradtunk, illetve hazajöttünk. Hogy itt próbáljunk megteremteni valami jót. Így lett hát, hogy itthoni embereket, itthoni meséket, itthoni ételeket, itthoni történeteket hoztunk kapcsolatba, s ezek lettek az ételeink alapanyagai… a hazai sajt, a hazai mangalica, a hazai bor. Metszéspont. Kapcsolat. Ételek, emberek, idő és tér között. Itthon, Budapesten. Hogy itt érezzük otthon magunkat… és letisztult, nemzetközi környezetben megadhassuk az otthon levés érzetét. Az origó, a bensőségesség, a megnyugvás, a melegség, az ismerősség, a közelség érzetét. Ahova jó visszatérni. Ahol jó otthon lenni.
Elindultunk. Hogy termelőkkel, tenyésztőkkel találkozzunk. Emberekkel. Nőkkel. Férfiakkal. Idősekkel. Fiatalokkal.
Beszélgetni, megismerni, kezet fogni, megérteni és megérezni… nemcsak az ízeket, sokkal inkább a mögötteseket. Hogy aztán elmesélhessük, honnan, mit hoztunk magunkkal, s mi kerül a konyhánkba, aztán az asztalunkra… Ahol együtt eszünk. Ha visszaemlékszünk az országot sok száz kilométeren át járva rosszul bevett, a kelleténél korábbra vagy későbbre időzített kanyarokra, nem érzünk rosszat. Sőt. Minden plussz kilométer adott valami többet, hol mosolyt, hol eggyel több szép zenét az autórádióból, hol egy karcsúságában is szilárd nemességgel álló karos kutat, hol őszi estés szürkeségben is színes vidéki utcát a maguk csendes embereivel és békéjével.
Két fiatal nő személyes története a kiSSBende. De valójában sokkal több… és ezt a többet szeretnénk odaadni.
Már biztosan tudjuk, amit azelőtt csak sejtettünk. Vannak utcák, amelyekbe be kell hajtani, s olyanok is, amelyekbe véletlenül sodródik az ember. Pedig dehogy véletlenül. Minden leágazásnak oka van. Sokszor, ahogy elfogytak a házak, úgy lett egyre több a fa, a domb, az emelkedő, s úgy alakult át az út is alattunk. Föld, gödör, kavics, minden volt, ami érezteti a haladást… milyen érdekes, hogy a haladást olykor nem a szép, nem az érintetlen zajtalanság és simulékonyság jelzi, hanem épphogy a mélyedések, a rázkódások… ezt sokszor hajlamosak vagyunk az életben rosszul értelmezni. Észre sem vesszük, pedig a zajos, sáros, megbillenő előrehaladás olykor sokkal messzebbi célhoz visz. Ezt mindvégig éreztük, minden utunkon velünk volt. Volt, hogy egy napra esett elegánsabb megjelenést megkövetelő megbeszélés és mangalica ólak látogatása, így nem egyszer felül decens, élre vasalt vonalainkhoz az autóban gyorsan lecseréltük az induláskor bekészített bakancsot… cipőt váltani csudásan izgalmas érzés. A megfelelő úthoz a megfelelő cipő. Sajátos misztikuma van.
Itt, megérkezvén, valljuk, hogy az élet túl rövid. De minden napban van egy kis ünnep, valami szép.
Hol hosszabb, hol rövidebb. Hol elrejtve, a kutatás izgalmát vagy épp elfáradását és a megtalálás örömét adva, hol csomagolás nélkül, a maga mezítelen, egyértelmű szentségében. Azt hisszük, ezt úgy hívják... valamin keresztül összekapcsolódni. Emberekkel. Vagy még inkább azzal a ki nem mondott közös egyetemi akarás és vágyás rejtett imájával, hogy az élet nem tart sokáig. Nincs főpróba. Nem lehet átöltözni, szünetet tartani, megismételni, újravenni. Ez maga az előadás. Ez itt a színpad. S mindannyian rajta állunk. Keressük és éljük meg a szépet. Itt. Most. Adjuk oda. Vagy épp fogadjuk el.
Talán ettől más a mi helyünk vagy más ízű a sajt. Kihasítunk és odaadunk egy pici teret és időt a szépre, békésre, örömre, a közös szép tettenérésére. Az összekapcsolódásra. Őszintén. Egyszerűen.
Ezt tudjuk odaadni. Másunk nincs is. De hát, van-e valami a mindenen túl...?
A kiSSBende contact dining kisbisztró küldetése, hogy személyesen a hely megálmodói várják a vendégeket.
Mi főzünk, mi válogatjuk az alapanyagokat, állítjuk össze hetente a hazai sajtra, sonkára és borra koncentráló étlapot és tartjuk a kapcsolatot a kizárólag hazai termelőkkel, mi mondunk jó éjszakát a vacsora után, s jegyezzük meg, ki hol szeret ülni és mitől volt boldog legutóbb.
Kapcsolatba hozzuk a hazai sajtot a sonkával és a borral, a vidéket a fővárossal, a termelőt a fogyasztóval, a zenét az irodalommal, a konyhát az asztallal, a betont a fával, a múltat a jelennel, a rusztikusat a kortárssal, a pirosat a fehérrel, nőt a férfival, nőt a nővel, minket Önnel…
A hazai termelői alapanyagok kizárólagos és önálló kínálatként kapnak helyet, nemes tálalásban, egy Ybl Miklós tervezte 1874-es műemléképületben.
Mindössze 20 székünk van.
A termelőkkel, tenyésztőkkel folyamatosan egyeztetve, a szezonalitásnak megfelelve és mindig a legszebb, legfrissebb alapanyagokkal, termékekkel dolgozunk. S épp ennek érdekében hetente változtatjuk az étlapot. Mi vagyunk, akik kezet fogunk a gazdákkal, kezünkbe vesszük az árut, s velük az ő történetüket is. Három elemet kapcsolunk össze, a hazai sajtot, a hazai sonkát, mangalica termékeket, és a hazai bort, hogy mindezt elmondjuk…. Hogy ezek együttes hármasság egyfajta életérzést, életstílust jelentsen. Olyan jóleső, lelassult, könnyed nemes táplálkozást, amely megadja a minőségi alapanyagok fogyasztásának mindennap megélhető luxusát. Az ismerős ízek, érzések békés megnyugtatását. Olyan metszéspontot szeretnénk építeni, utalva a sajt, sonka, bor találkozásán túl a közösségi asztal filozófiájára, ahol intim, bensőséges, exkluzív, melengető környezetben tudunk a vendégekkel kapcsolatot teremteni, az alapanyagokon keresztül pedig a termelőkkel, a vidékkel. Olyan, bizalomra épülő, őszinte, egyszerre játékos és kifinomult környezetet alakítottunk ki, mely hihető és megélhető, ahol meg tudjuk adni a vendégeinknek azt az életérzést, hogy adott pillanatban a legjobb helyen van. A maga életének színpadán, saját maga jelmezében, a saját történetében. Bátran.
Valljuk, hogy minden alapanyagnak és termelőnek megvan a maga meséje.
Hogy ez egyben egy ország, egy nép, egy kis közösség meséje is.
Amit jó szívvel adunk az ételek mellé. Társnak, elegáns kísérőként, kitartó barátként, akihez jó megérkezni, s vele jelen lenni. Hisszük, hogy a magyar sajt, sonka és bor egy méltó környezetben képes arra, hogy megállja a helyét a nemzetközi palettán, s kulináris élményen túl kulturális élményt is adjon a betérőknek. Hisszük, hogy a vendéglátás, a táplálás, a táplálkozás több mint szükséges velejárója a mindennapoknak. Közösségi érzés, az együtt lenni jó, táplálni és táplálkozni, adni és elfogadni egyaránt jó érzés megtestesítője, amelynek méltó, békés közvetítője lehet negyvenkilenc és fél négyzetméterünk, mindössze húsz székkel. Hogy kifinomult attitűdöt varázsoljunk a mechanikus beteljesülésből, társadalmi hatást gyakoroljunk a jóleső visszatükröződésekből.
Minden apró részletnek a teljesség érdekében nagy jelentőséget tulajdonítunk, hogy az apróban, a részletekben is benne legyen az egész mondanivalója, üzenete.
A külső megjelenésen túl a belső értékek is fontos szerepet kapnak.
Szintén a régi és az új, a sonka, sajt és bor modern találkozásának, kapcsolatba kerülésének jegyében a vendégeknek és az ételeknek megágyazó belső tér is kifejezi a metszéspont életérzést. Egyszerűségre és letisztultságra törekvő, minimalista fehér falak találkoznak a rusztikus, az érlelési időre utaló idős faanyagokkal és az itt és most szilárdságát szimbolizáló betonnal.
Azon túlmenően, hogy hiszünk a minden apró részlet finom kidolgozottságának fontosságában, valljuk, hogy a contact dining bisztró csak akkor tölti be méltó módon a küldetését, ha a múltat, az idő múlását, a klasszikus vonalat szimbolizáló műemléképület ölelésében, a részletekben megjelennek fiatal magyar kortárs tervezők és munkáik.
Koncepciónknak egyedülálló eleme, hogy a bisztró egyedileg, csak a kiSSBende számára tervezett étkészlete, sajtkései, sajt- és sonkatáljai, lámpái, kiegészítői fiatal magyar kortárs tervezők keze munkái.
S ezzel jöhet létre egy újabb kapcsolat, amikor az idő múlását jelképező sajt, sonka, bor a vendég keze útján, érintkezik a 21. századi kortárs szellemiséggel, kölcsönösen tiszteletben tartva egymást, s hidat képezve az időnek, térnek.
Az ételek tematikáján túl a koncepciónak része, hogy nemcsak ételeket kínálunk, hanem egy melengető, jó érzéseknek, hangulatnak megágyazó környezetet embereknek, történeteknek.
Személyesen várjuk a vendégeket és az asztalnál összekapcsolódási környezetet teremtünk a kultúra és művészet leheletének, zenének, könyveknek, beszélgetéseknek, felolvasásoknak.
A tejföl fehér lesz, hogy jól mutasson a szájszélen. A kenyér meleg, hogy az ujjunkat belefúrva jó érzéssel töltsön el. A sajt kellően lágy vagy épp kemény, amiként maga az élet... netán sejtelmes és rejtőzködő, amiként a melegségétől gőzölgő feta kecskesajt a mézzel, rozmaringgal találkozik. A sonka vékony, hogy a fénybe tartva játékosan keresgéljük az erezetét… vagy az édesburgonyán csodáljuk, ahogy megszületik a színes sárga melegség, fehér krémsajtfolttal a tetején, kakukkfű illatban. Egyszer a bor lesz vörös, máskor a párolgó körte lesz vörös… s az se baj, ha a falra fröccsen és a piros a fehérrel találkozik, mert ki bánja, ha a jelen jóérzése igazolásképpen, emlékeztetőül nyomot hagy a jövőnek. A zene többnyire megnyugtatóan klasszikus, a könyvespolc darabjai antikvárillatú példányok, amikben szabad titkosan megjelölni a másnapi folytatás helyét. Ígérjük, nem simítjuk vissza a lapok sarkait és nem radírozzuk ki a ceruzával aláhúzott sorokat… de a kifinomultságba olykor vegyítünk némi bohém, cinkos, fűszeres játékosságot és izgalmat. Mindenből, amennyi jólesik.
Találkozzunk. Hogy megéljük és megegyük a jót, aztán jóllakjunk.
Hogy kapcsolatba kerüljünk.
Egymással.
Az ételekkel.
Az élettel.
Kiss Bende
Éva Zsófi
